Illúzió- 12. fejezet

Sziasztok! Khm... jól tettétek, hogy szóltatok, kicsit leutánoztam Stabby-t :) Én nem vettem észre, nem direkt olt. Persze Ő is észre vette, de a világért se szólt volna(Stabby: igazán megtehetted volna)! Szóval sajnálom :D Következő vasárnap lesz, ahogy szoktuk :) Puszi

Becca


Reggel az iskolában igyekeztem úgy jönni, hogy ne találkozzak Embryvel. Tegnap meg akart csókolni, de én elfordítottam a fejem. Szerencsére a kínos pillanat elmaradt, mert jött Patrick.
Kiszálltam a kocsiból és amennyire a magas sarkú csizmám engedte, elkezdtem sietősen lépkedni az irodalom terem felé.
Mielőtt befordultam volna a folyosóra, kikukkantottam, de szerencsére tiszta volt a levegő.
Egy nagy sóhajtás kíséretében kiléptem és elkezdtem szinte szaladni a terem felé.

Az első óra gyorsan eltelt. Valahogyan meg kéne oldanom, hogy ne legyen olyan kínos a találkozás Embry-vel...
De mit tegyek?
E közben elindultam a matek órára. Ugyan olyan elővigyázatosan, mint eddig.
De valaki megszólalt a hátam mögött.
- Becca!- szólt egy ismerős hang. Oda fordultam és borzasztóan megkönnyebbültem. Emmett volt az.
- Emmett Cullen, a szívbajt hozod rám!- mordultam rá, mire még jobban vigyorgott.
- Eszem ágában sincs. De mégis ki elől bujkálsz? Mert a vak is látja, hogy azt csinálod!- mondta látva a tiltakozásomat.
- Embry Call elől bujkálok- sóhajtottam lemondóan.
- De hát miért bujkálsz a bol.. akarom mondani előle?- még mindig úgy vigyorgott, mintha az élete múlna rajta.
- Tegnap ott volt nálunk és meg akart csókolni, erre én elfordítottam az arcomat. És egy kicsit halogatni akarom ezt a beszélgetést- most aztán elsötétedett az arca.
- Értem- ez inkább hatott egy morgásnak, mint egy emberi mondatnak. Ekkor megszólalt a hátam mögött az a hang, amire ma a legkevésbé vágytam.
- Áh, Becca!- kiáltott fel Embry. Össze szorítottam a szemem, mintha ettől minden megoldódna. Szerencse, hogy nem olyan népszerű ez a folyosó...
- Embry- biccentettem felé.
- Hogy képzeled? Ha még egyszer hozzá nyúlsz Beccához az engedélye nélkül, esküszöm, hogy kinyírlak!- osztotta Emmett Embry-t, nekem pedig kibuggyant egy könnycsepp a szememből. Bárcsak akkor este is segített volna valaki... Bárki. Mennyit sikítottam volna, de az a mocsok befogta a számat.
Láttam, hogy Embry ide-oda kapkodja a pillantását kettőnk között, majd fogta magát és elment az ellenkező irányba. Mintha remegett volna.
- Köszönöm ezt a heves megnyilvánulást!- pillantottam rá hálásan. A szememben még mindig könnyek voltak.
- Valami rosszat mondtam?- kérdezte letörölve a könnyeimet.
- Nem, csak történt velem valami a múltban, ami nem éppen boldog emlék. Ennyi- mosolyogtam rá egy nagy adag hálával.
- Egyszer elmondod nekem? Hátha tudok segíteni...- láttam rajta, hogy kíváncsi arra az emlékre. Talán majd egyszer.
- Nem hiszem, hogy meg szeretném ezt osztani bárkivel is a nővéremen kívül. És ezt már senki nem tudja meg nem történtté tenni- ráztam meg a fejem. Egyre többet kezdek érezni Emmett iránt... Ettől pedig féltem.
- Rendben- mondta szomorúan. Közben megérkeztünk a matek terem elé.
- Hát akkor viszlát!- köszönt el.
- Szia!- mondtam, majd beléptem a terembe.
A következő órák gyorsan elteltek. Néha kaptam egy szúrós pillantást Embry-től, de ennyi. Szerencsé(jé)re.
Aztán ebéd előtt újra össze futottam Emmettel. Vagyis inkább Ő várt rám a terem előtt.
- Oh, szia Emmett!- köszöntöttem mosolyogva. Előző órán kaptam egy ötöst és még Ő is itt van. Mi kellhet még?
- Szervusz Becca! Megyünk ebédelni? Oda ülhetnél hozzánk...- bizonytalanodott el a végére.
- Persze- megállíthatatlanul vigyorogtam.
- Tényleg?- lepődött meg.
- Miért ne?
- Csak kérdeztem...- mondta, miközben elindultunk.
- Nézd Becca... Nekem már akkor nagyon megtetszettél, amikor először találkoztunk. És nagyon érdekesnek talállak. De mára már tiszta szívemből szeretlek!- jelentette ki nagy nehezen. Valahogy nem illett a hatalmas Emmett Cullen-hez, hogy ilyeneket mondjon.
- Én is szeretlek...- mondtam bizonytalanul.
Lehajolt, hogy megcsókoljon. Már csak két centire volt a szánk egymástól, amikor agy hang szólalt meg.
- Sziasztok! Cara hol van?- kérdezte Patrick. Láttam Emmett-en, hogy igencsak ideges lesz, de nem foglalkoztam vele.
Tényleg, hol van Cara?
- Nem tudom, ma még nem találkoztam vele...- halkult el a hangom a végére.
- Értem. Akkor sziasztok!- fordított hátat, én pedig nem néztem Emmettre. A földet bámulva tovább lépkedtem.

Az ebéd gyorsan eltelt, főleg Bellával beszélgettem. Nagyon jól megértjük egymást.
Az utolsó két óra viszont annál lassabban. Hol Cara-n járt az eszem, hol Emmett-en. Féltem, hogy Cara esetleg valami kárt tett magában. Egyáltalán hova tűnt?
Ha pedig Emmettre gondoltam, akkor azon járt az eszem, hogy bele estem, mint vak ló a szakadékba. És ez egy kicsit furcsa érzés volt, még sosem voltam szerelmes...
- Becca, kezdek miattad aggódni! Ebéd óta meg sem szólaltál, csak a földet, vagy a padot bámultad! Hallasz engem egyáltalán?- tette fel a kérdést Emmett.
- Persze, csak azon tűnődön, hogy hova tűnt Cara. Ez most nagyon felidegesített- forgattam meg a szemem, miközben a kocsimhoz igyekeztem, Em pedig elkísért.
- Értem. Akkor hagylak is. Szia!- mondta.
- Emmett, kérlek várj!- fogtam meg a karját.
Felé hajoltam, Ő pedig vette a lapot, így lehajolt hozzám. Megint közel jártunk egymáshoz, s a szívem is egyre hevesebben vert.
Viszont- természetesen- megint félbe szakítottak.
- Sziasztok fiatalok! Cara merre van?- jött oda jó kedvűen Jasper. Viszont mikor észre vette, hogy mindketten úgy nézünk rá, mintha megölte volna az anyánkat, rögtön alább hagyott a lelkesedése.
- Nem tudom- vontam meg a vállam, mire Ő felvonta a szemöldökét, de bólintott. Elment.
- Elegem van, hogy nem jön össze nekünk, mert mindig jön valaki, aki Cara-t keresi- fortyogott Emmett és máskor aranybarna írisze korom fekete lett. Ezt meg hogy csinálta?!
- Hagyd békén Cara-t!- sziszegtem, majd bevágódtam a vezető ülésre és elhajtottam.