Illúzió- 29. Talán valóban őrült voltam...

Becca

 A kislányom zöld szemei elkápráztattak. Egyszerűen gyönyörű volt, a szeme csillogott, amikor rám nézett. Aztán Emmett átölelt hátulról, és...

Bejöttek az ajtón. Körül néztem.
Tulajdonképpen egy fehér szobában voltam, megkötözve egy ágyon. Kábult voltam és nem fogtam fel egészen, hogy mi történik velem. Egy nő, fehér ruhában írt valamit valami lapra, majd kedvesen rám mosolygott és távozott.
Hol vagyok?- jutott eszembe először a kérdés. Egyre idegesebb lettem, hiszen megijedtem; Hol a kislányom? Hol van Emmett? Hol van a Cullen-villa? Mi ez a hely? Cara?
Elkezdtem sikoltozni. Hogy mi késztetett erre?
Ha hazudni akarnék, kézenfekvő magyarázat lenne erre a következő; hol az életem?
Ellenben nem emiatt tört rám a kényszer. Eszembe jutottak dolgok egy bizonyos életnek az estélyéről, tavaly szeptemberben...

"Meleg, nyári este volt, és Cara-val sétálni indultam. Tisztában voltam vele, hogy veszélyes, hiszen vannak olyan emberek odakint, akik alig várják, hogy eltegyenek láb alól.
Viszont az alkohol hatására egyáltalán nem foglalkoztunk semmilyen efféle gondolattal, és elindultunk az utcán. Hogy miért jutott eszünkbe pont sétálgatni részegen?
A következő ok miatt: Anya és Apa sosem engedtek minket sétálni, mondván, hogy bajunk eshet. Meg volt tiltva, és józanul eszünk ágában sem volt megszegni ezt, hiszen élni akartunk... És éltünk is. Túlságosan is. Ez lett a vesztünk.
Egy boros üveget tartottam a kezemben, ahogy Cara is, és egymást kellett támasztanunk, bár még így is dülöngéltünk. Elkezdtem énekelni, hiszen ez volt a kedvenc elfoglaltságom, meg amúgy is. Cara besegített nekem, bár mindketten megakadtunk egyszer-egyszer. Aztán szembe jött velünk pár ember, nem voltak éppen fiatalok, és egyenesen felénk tartottak.
Minden gyorsan történt; mikor odaértek hozzánk, megütötték Cara-t. Erősek voltak, és Cara menten össze esett, ahogy hasba ütötte az egyik. Aztán mikor már eszméletlen volt, a másik felém vette az utat, de a sikoltozásomra előjövő emberek végett nem ért el.
Azt az estét sosem felejtem el, hiszen aznap Cara Maria Emerson meghalt, méghozzá csúnya halállal.
Mindenki azt hitte, hogy összeroppantam, hiszen ki sem mozdultam a szobámból. Jogos- gondoltam-, de nem igaz. Én csak tervet szövök.
Akkoriban mindössze egyetlen egy beavatottam volt, egy Sara nevű, hűséges lány, aki kémkedett nekem ezek után a férfiak után.
Pár hónappal később, éjjel fél kettőkor kiszöktem, az ablakomon át, egy hatalmas késsel karöltve, és a megadott cím felé vettem az irányt.

Nem sokkal később két holttest feküdt abban a lakásban, és mindkettőt több késszúrással öltem meg. A vér, ami a bútorokhoz, és a kezemhez ragadt, folydogált a padlón. A sötét szobát mindössze egy éjjeli lámpa világította meg.
Én pedig nyugodt voltam. Lelki-furdalás semmi jelét nem vette nálam észre senki, hiszen ez bosszú volt..."

Talán valóban őrült voltam... Lehet, hogy igaza van mindenkinek. Én viszont tényleg nem bánok semmit, és igenis szép emlék  az az őrült éjszaka, amikor két bűnös ember életét vettem.
Persze mindez a letöltött büntetésük után történt.

És hogy minek volt köszönhető az előbbi képzelődésem? Van ilyen. Már megesett.
Aztán felálltam az ágyról- merthogy ez ilyen automata. Csak akkor vagyok megkötözve, ha van bent valaki nálam.
Szóval felálltam, és benyúltam az ágy alá.
Pár nappal ezelőtt valamilyen idióta őrült  nem zárta be az ajtómat, és én kiszöktem. Magamhoz vettem egy doboz nyugtatót, papírt és tollat, majd vissza mentem a cellámba és ott maradtam.
Nem bántam meg, hogy nem vetettem azonnal véget az életemnek. Végül is akkor nem láttam volna ezt a tökéletes álomképet.
Letettem a szekrényre a levelet, amit írtam. Nem volt benne más, csak pár mondat:

"Anya, Apa, szeretlek titeket, és ez így is marad, de most csatlakozom Cara-hoz.
A két mocsokról annyit... hogy megérdemelték, amit velük tettem. Nekik nem lehetett ez rosszabb, mint nekem elveszteni a nővéremet."

Mindössze ennyi állt a levélben.
Aztán egyenként kibontogattam a nyugtatókat, és magamhoz vettem azt a pohár vizet, amit az a nővér hagyott itt.
Bekaptam a gyógyszereket, és lenyeltem őket egy pohár vízzel, majd lefeküdtem az ágyra.
Miközben vártam a hatást, nem gondoltam semmire. Végül mikor éreztem, hogy nehéz ébren maradni, elmosolyodtam, és átadtam magam a reményt hozó sötétségnek.


Na gyerekek. Itt lenne az utolsó fejezet, remélem tetszik. Ha kérhetek komikat...

Magyarázat: Becca az egész történetet csak képzelte, valójában nem történt meg.  A története valójában úgy szól, ahogy leírtam itt. Még annyit, hogy az apjuk egy politikus, ezért akarták sokan a lányok halálát is.
Végül Becca végez önmagával is.

Szeretünk titeket, kérünk komikat.
Üdv: Florence és Ashley.

Florence búcsúzik... egy időre.

Sziasztok édes drága emberek.

Az időzítésem egyszerűen pocsék, de ehhez szerintem értek. Ugyanis felhagyok egy időre az írással. Mélyponton vagyok, egy év- pontosan 1 év!- alatt most először ennyire. Az írás sokat jelent/jelentett nekem, ezért nehezemre esik ezt tenni, de azt hiszem, túlságosan is bele estem a blogok világába. Kell egy kis idő, hogy eldönthessem, akarom-e folytatni... minden esetre az utolsó fejezetet a pihenés után felrakom, a döntésemtől függetlenül, ahogy a függőben levő történeteim további részeit egy prológusba tuszkolva. Nem szeretem félbe hagyni a dolgaimat.
Tehát várhattok vissza, nem tudom mennyi idő múlva, ha még érdekelni fog az utolsó rész.

Azokat a blogokat, amiket olvastam, szintén nem fogom folytatni, hiszen ez is hozzátartozik ahhoz, hogy távozom innen. Kell egy kis szabadság.

Még egyszer 1000+1 bocsánat, amiért csak így itt hagyok mindent.

Puszi, Florence*


Ui.: Mégis nehéz lenyomni a "Bejegyzés közzététele" gombot... : (