Illúzió- 19. fejezet

Hello! Megint jelentkezünk... megint nem volt meg a komihatár, de nem érdekel senkit, úgy látszik. Felteszem a fejezetet annak az 5 embernek, akit érdekel még ez a történet. Nem fogjuk bezárni, mert piszkozatban már majdnem készen van az egész és nem fogjuk abba hagyni már, ennyi munka után... 

Becca

Reggel, mikor felébredtem, rettenetes hányinger fogott el. Felpattantam és azonnal a fürdőszoba felé vettem az irányt.
A kezemmel valamennyire sikerült hátrafognom a hajamat, míg a dolgomat végeztem. Mikor végre valahára végeztem,  azonnal alaposan fogat mostam, majd neki álltam öltözni.
Miközben a ruháimat válogattam, gondolkodtam. Mitől lettem rosszul?! Hiszen tegnap alig ettem valamit, és még csak nem is ittam semmit.
Felvettem egy vörös, ujjatlan pólót, egy fehér farmert és egy fekete mellényt. Választottam hozzá egy fekete tűsarkút és feltűztem egy csattal a hajam.
Amikor bele néztem a tükörbe, elkerekedett a szemem: a hasamon változás látszott. Mintha gömbölyűbb lenne. Ugye nem..?
Halkan felsikkantottam ijedtemben.
- Semmi baj Rebecca, még semmi nem biztos. Csak nyugi...- nyugtatgattam magam.
Azonnal lerobogtam a recepcióhoz és kijelentkeztem, majd már a kocsimnál is voltam. Annyira siettem, hogy majd' fel buktam a cipőmben. Ebben közre játszottak a kis kavicsok is, amiket a járdára rugdostak az emberek.
Beültem a Mercimbe és beindítottam, mire feldorombolt.
Kiálltam a parkolóhelyről és bele tapostam a gázba. A táj egybe folyó masszaként suhant el mellettem. Mintha megállt volna az idő. Utoljára akkor éreztem ilyet, mikor az a mocsok megerőszakolt.
Viszont most volt benne valami más. Valami jobb. Talán öröm? Egy kis boldogság? Igen, valóban elkeseredtem, de ugyan annyira örültem is.
Elértem egy gyógyszertárat. Azonnal bementem, s nem foglalkoztam azzal, hogy esetleg fellökök-e valakit.
Oda mentem a pulthoz és azonnal kértem a legmegbízhatóbb tesztet. Kifizettem, majd tovább mentem egy szállodát keresni.
Találtam is egy háromcsillagosat. Egészen jól nézett ki, így bementem.
Kivettem egy szobát. Amint megkaptam a kulcsot, felmentem a negyedik emeletre és ott megkerestem a 43-as ajtót- mert hogy ez volt az én szobám.
Bent egy keskeny előszoba fogadott, aminek halvány barackszíne volt. Innen nyílt a fürdőszoba, ahol a kék dominált. Nem is vacilláltam sokat, hanem egyből berontottam oda.

25 perccel később már tudtam a teszt eredményét. A bézs színű kanapén ültem és bámultam ki a kék égre, ahol néhol egy-egy fehér felhő úszott. Milyen könnyű lenne egy kis felhőcskének lenni, aminek nincs semmi gondja. Csak az égen úszik, majd leesik csapadék formájában.
A teszt pozitívat mutatott, miután kivártam azt a nyomorult 15 percet.
És a teszt pozitív lett.
Úgy döntöttem, hogy erről mindenképpen tudni kell Emmett-nek. És Cara-nak is. Vagy mégsem? Hiszen hogy magyarázok meg neki egy félvámpír gyermeket?!
Tárcsáztam az ismerős számot. Szinte egész nap együtt voltunk, de mikor egyszer elment vadászni, szinte minden tíz percben felhívtuk egymást, főleg Ő engem. Szerinte egy embernél sosem lehet tudni, mikor esik baja. Márpedig én teljes mértékben ember vagyok.
Egy csengetés után fel is vette. A hangja nem a megszokott, kedves és meleg volt. Hanem élettelen. Mondhatni, rideg.
- Halló?
- Emmett?- csordult ki egy könnycsepp a szememből.
- Becca? Te vagy az?- kérdezte.
- Ki más lenne?
- Több millió embernek van telefonja ezen a világon- mormogta a telefonba, de már azon a hangon, amit szeretek: szinte átölelt ez a hang. Rájöttem, hogy számomra a világot jelenti.
- Szóval...- elhallgattam. Hogyan kezdjek bele? Szóval terhes vagyok tőled. Amúgy hogy vagy?
- Szóval? Becca, szólalj már meg!- idegeskedett.
- Találkoznunk kéne. Van valami, amit el kéne mondanom neked. De nem telefon téma!- sejtettem, hogy azonnal tudni akarja majd mi az, ami ennyire fontos.
- Rendben. Hol vagy most?- kérdezte.
- Öhm... Nem, tudom, nem figyeltem. De majd én vissza megyek. Ez az egész családodra tartozik- húztam el a szám.
- Jó. Mikor érkezel?
- Talán holnap délután.
- Rendben.
- Akkor szia.
- Becca várj! Szeretlek, ezt tudnod kell.
- Én is Emmett. Te vagy az életem- a könnyek már szinte záporoztak a szememből és elhomályosult a látásom. Kinyomtam a telefont és a padlóra ejtettem. Kezdtem éhes lenni, így lementem a szálloda éttermébe.

Másnap reggel teljesen össze pakoltam a cuccomat és indulásra készen álltam. Egy csőfarmert vettem fel, hozzá egy lila, ujjatlan pólóval, és egy fehér kabáttal.
Elindultam, teljes gázzal.
Mintha összefogtak volna ellenem, az összes rádió adón érzelgős rock számokat adtak. Egy idő után bele nyugodtam és hallgattam őket.
Már egészen közel jártam, és egyre izgatottabb lettem. Hogy fogom megmondani neki/nekik?
Aztán minden olyan gyorsan történt. Egy kamion jött velem szemben, az én sávomban. Megpróbáltam félre rántani a kormányt, de akkor egy fának csapódtam, s bevertem a fejem a kormányba. Fájt a fejem, és egyre nehezebbek lettek a szempilláim. Végül engedtem a csábításnak és lehunytam a szemem.
Még hallottam, ahogy körülöttem ordibálás támad, majd egy kicsivel később szirénázó mentőautót hallottam meg.
De nem vártam meg, átadtam magam a hívogató sötétségnek...