Illúzió- 21. fejezet

Sziasztok! 
Csütörtökön már felkerült,de a blogger, meghülyült, így most ismét feltesszük.Köszönjük a komikat. Puszi: Cukorkaa, Ashley

  Becca

Amikor felébredtem, Emmett aggódó arcával találtam magam szemben, de nem rám nézett, hanem az ablakon bámult ki és a sötét felhőket tüntette ki figyelmével.
- Khm... szi..a- köszöntem rá, kissé krákogva.
- Becca! Felébredtél kicsim?- kérdezte vissza fogottan, de hallatszódott a hangjában megbújó aggodalom és boldogság.
Felsóhajtottam. Hogyan mondjam meg neki?
Aztán meg akartam kissé emelni magam, de csak egy éles szisszenés hagyta el a számat, mert belém hasított a fájdalom.
Aztán emlék képek kezdték kergetni egymást a fejemben, míg végül össze állt a kép: autó balesetem volt, amiben valószínűleg eltört pár csontom és bordám, s ez okozhatta az éles fájdalmat- vontam le a következtetést gondolatban.
- Mi.. mi történt?- kérdeztem meg azért, hogy biztos lehessek mindenben. Körül néztem a szobában, ami egyáltalán nem tűnt kórházi szobának. Inkább egy gondolan berendezett vendég szobának, ami átmenetileg át van alakítva és mindenhol orvosi műszerek voltak. De a szoba még így is otthonosnak hatott egy kórházi, fehér szobához képest. Valamint a levegőben nem az a "tipikus kórházi szag" terjengett, hanem valami féle virág illat volt.
- Amikor jöttél haza felé, egy részeg ember- itt egy kicsit vicsorgott mérgében- átment a te sávodba. Te próbáltad elrántani a kormányt, de akkor meg egy fának csapódtál. A fejedet beverted, de annak semmi súlyosabb baja nem lett. Ezzel szemben eltörted a bal lábad és két bordád megrepedt- lepillantottam a lábamra és elborzadtam, mert azon gipsz volt. Még soha nem volt eltörve semmim, de nem is hiányzott.
-Mit jelent az, hogy súlyosabb?- kérdeztem félvén a választól.
- Felléphet enyhe amnézia, és fej fájás- ez nem is annyira rossz, de azért nem kívántam magamnak ezt.
- És azzal a vadbarommal mi lett?- nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzek rá. Viszont egyre dühösebb lettem arra az idiótára, mert ide juttatott.
- Ő most kórházban van, az intenzíven. Túlélte. Amíg nem kerül a szemem elé- a szeme vészjóslóan csillogni kezdett, ami engem jóérzéssel töltött el tudván, hogy Emmett ennyire szeret engem...
- És Cara? Ő hol van?- kérdeztem. Furcsálltam, hogy nincs itt, de lehet, hogy otthon alszik, vagy elment meginni egy kávét, vagy iskolába ment.
Viszont Emmett arckifejezése rossz sejtelmeket keltett bennem. És kiderült, nem is alaptalanul.
- Cara... Úgy tudja... hogy... te.. a baleseted után.. agyvérzésben meghaltál- nyökögte ki, én pedig szinte kővé dermedtem. Először azért, mert Cara nem tudja, hogy él a húga. Aztán a halál hírem következményei miatt lettem aggódó.
- Miért?
- Mert...- és itt elhallgatott.
- Mert?
- Mert terhes vagy. És mivel nagy valószínűséggel én vagyok az apja..?- nézett rám kérdőn, én pedig kissé megsértettnek éreztem magam, hogy ezt kétségbe vonja.
- Természetesen.
- Akkor egy félvámpír gyermeket hordasz a szíved alatt. Ami azt is jelenti, hogy ha megszületik, egy úttal téged majd.. át kell változtatni, hogy túl éld...- a végét már csak suttogva mondta.
- Mi?- sikoltottam fel. Mintha számított volna erre a reakcióra, meg sem moccant, csak az arca torzult el kissé.
- Sajnálom Becca... Én nem... Nem így akartam. Azt akartam, hogy boldog légy, ne pedig muszájból légy velem. És minden tőlem telhetőt el fogok követni, hogy boldog lehess mellettem, kerül amibe kerül. Nem fogom hagyni, hogy a második szerelmem is elhagyjon...- megvonaglott az arcom. Igen, ez vagy én; a második, a pótlék, aki csak azért van, mert érez iránta valamit, az első szerelemnek a töredékét. És mivel esélye nincs vissza kapni egyetlen, igaz szerelmét, Ő is megteszi. Arra csak megfelel, hogy a kedvét töltse vele, aztán utána kerülik egymást, mintha a másik leprás lenne. Ez egy tökéletesen boldog élet lesz, nem?
Mindig is ilyen életre vágyott.
- Én nem akarok második lenni! Nem léphetek egy másik, ráadásul vámpír nő szerepébe! Én nem akarom másnak a levetett életét! Én szeretlek Emmett, de ne amiatt legyél velem, mert esetleg hasonlítok arra a lányra! Vagy mert éppenséggel a gyerekedet hordom a szívem alatt. Azt akarom, ha van egy barátom, vagy férjem, engem szeressen és ne egy illúziót!- a végét már zokogva mondtam. Egy hisztis picsának éreztem magam, de nem érdekelt. Ezt ki kellett mondanom.
- Én téged szeretlek, nem Rosalie-t! És nem azért, mert hasonlítasz rá. Ha tudni akarod, kicsit sem. És nem is a jövendő beli gyermekünk miatt. Én téged szeretlek, minden apró kis porcikádat és nem egy illúziót- rázta meg a fejét. Könnyek szöktek a szemembe, de ugyan akkor bűntudatot is éreztem. Azért, mert Ő mindent elmondott magáról, ellentétben velem, aki nem mindent. Mi lesz, ha megtudja, mi történt velem? Sajnálni fog? Szakítani fog velem, majd meg kér, hogy vetessem el a gyermeket? Vagy boldog lesz, hogy annyira megbíztam benne?
Ez csak egyféle képpen derülhet ki...