Illúzió- 27. fejezet

Kicsit rövidebb szerintem mint szokott lenni, de most így jött.  xD Jó olvasást! Puszi

Becca

Sikoltások. Ordítások... mind az én számból... de mást is hallottam. Patrick? Mit keres Ő itt? Mit csinálnak vele?
Tudtam, Lucie már nincs a hasamban, és Én átváltozok.... Hogy honnan? Én sem tudom... talán mert olyan érzésem van, mint amit Em elmesélt, hogy olyan az átváltozás. Csak ezerszer rosszabb. Vajon látom-e még a nővéremet? Az anyámat? Az apámat?
Nem valószínű... Hülyének érzem magam, hogy annak idején, fél évvel ezelőtt ott hagytam a szülővárosomat... de mégsem bántam annyira. Hiszen új élet kezdődik... ami talán jobb lesz. Bosszút állhatok azon a mocskon.... és boldogan élhetek a gyermekemmel és az apjával.
Bár most úgy érzem, hogy nem vagyok több egy marék hamunál. Elégek? Nem hiszem...
Nem tudom mennyi idő telt el a három napból- mert hogy annyi idő az átváltozás-, de erősen hiszem, hogy már a végén járok. Iszonyatosan fáj. Ilyen lehetett, amikor a boszorkánynak hitt embereket máglyán elégették. Borzasztó...
De erőt ad, hogy már hallok valamit... néha-néha beszélgetés foszlányokat. Felfogom, hogy mit mondanak... És érzem Emmett közelségét. Még sosem vágytam rá ennyire, hogy lássam, mint most. Kétségbe esetten próbálom felidézni az arcát, de nem sikerül. És a gyermekem? Milyen? Bella mesélte, hogy Nessie- az Ő lánya- már egészen megnőtt, mikor az Ő átváltozása véget ért.
Emmett mondta, hogy lány. Már megegyeztünk, hogy hogyha lány lesz, akkor Lucie lesz, ha meg fiú, akkor Daniel.
A második neve pedig Julie, az anyám után... mégiscsak legyen valami, ami emlékeztet minket anyura... Cara ott van vele. Ez megnyugtat... Esme meg a harmadik neve. Lucie Juliett Esme Cullen... nem hosszú ez egy kicsit? Nem probléma... a lényeg, hogy szeretni fogjuk.
Aztán gondolataim vissza terelődnek a fájdalomra...(Nem igazán értem a gondolatmenetemet!) Kezd elszivárogni a végtagjaimból, de egyenesen a szívembe menekül.
Az a szervem pedig őrült vágtába kezd. Jéé, ki fog szakadni! Muszáj ezt? Fáj! Segítség!- akartam kiáltani, de nem tettem.
Még mindig eszeveszetten dobogott az a hülye szívem... Fáj, fáj, fáj! Talán most szivárog ki a lelkem, hogy aztán soha többé ne legyen velem? Meglehet.... De én nem leszek egy lelketlen szörny. Utolsó leheletemig küzdeni fogok azért, hogy ne lelketlenül haljak majd meg, ha arra kerül a sor több száz év múlva.
Majd egy utolsót dobban... és megáll. A szemem csukva. Nem akarom kinyitni, szembe nézni a jelennel. Mim van most? Szerelmem, gyermekem... az életem 180°-os fordulatot vett, egyetlen költözéssel.
Végül kinyitom a szemem... Túl éles, világos. Vissza csuktam, mert a hirtelen fény a sok sötétség után bántja.
- Rebecca...- hallom meg Em hangját mellőlem. Bekúszott az orromba kellemes menta illata.
- Emmett?- furcsa, teljesen más. Máshogyan néz ki, mint amire emlékszem.
- Igen...- bólint. Aztán lépteket hallok és a következő pillanatban támadó állásban állok az egyik sarokban. Jasper lép be.
Rámorgok.
- Rebecca, nyugodj meg. Nem fogunk bántani...- mondta kedvesen, de mégis szigorúan. Hittem neki és megpróbáltam lecsillapítani magam.
Pár perccel később sikerül is.
- Hol van Lucie?- kérdezem rekedtesen. Összenéznek.
- Talán előbb vadásznod kéne, mert neki még van vére....- mondja Jasper, de már nem törődök vele, mert észreveszem, hogy sűrű léptek mennek a dobogó szívhez és valami belső ösztön arra késztet, hogy azonnal lökjem arrébb Jasper-t és Emmett-et, majd rohanjak a lányomhoz.
Engedek ennek az ösztönnek és a következő pillanatban már suhantok is. Patrick gyorsan, túl gyorsan közeledik Lucie-hoz és már túl közel jár ahhoz, hogy békésebben oldjam meg a helyzetet, így meglököm, és Ő kirepül az ablakon.
Azonnal utána megyek, de Ő már meg akar támadni. Az én agyamra is leszáll a vörös köd, így én előbb támadok.
 Viszont két erős kar kulcsolódik a derekamra és Emmett édes illatát érzem meg. Patrick-ot lefogja Jasper.
- Becca?- kérdezi meglepődve.
- Ha még egyszer hozzá mersz nyúlni a lányomhoz, akkor esküszöm, hogy véged van!- sziszegem felé.
- A te lányod? Az meg hogyan lehetséges?- kérdezi rémülten.
- Semmi közöd hozzá. De ha meglátlak a közelében, úgy égetlek el, ahogy vagy- ekkor viszont Esme jelenik meg az ajtóban, a kezében egy kislánnyal, akinek vörös fürtjei vannak és dobogó szíve. A torkom szörnyen kapar, de mikor a tekintetem összefonódik a kis csodával, már nem számít semmi...