BLOGGER TEMPLATES AND TWITTER BACKGROUNDS »

2011. augusztus 22., hétfő

Illúzió- 29. Talán valóban őrült voltam...

Becca

 A kislányom zöld szemei elkápráztattak. Egyszerűen gyönyörű volt, a szeme csillogott, amikor rám nézett. Aztán Emmett átölelt hátulról, és...

Bejöttek az ajtón. Körül néztem.
Tulajdonképpen egy fehér szobában voltam, megkötözve egy ágyon. Kábult voltam és nem fogtam fel egészen, hogy mi történik velem. Egy nő, fehér ruhában írt valamit valami lapra, majd kedvesen rám mosolygott és távozott.
Hol vagyok?- jutott eszembe először a kérdés. Egyre idegesebb lettem, hiszen megijedtem; Hol a kislányom? Hol van Emmett? Hol van a Cullen-villa? Mi ez a hely? Cara?
Elkezdtem sikoltozni. Hogy mi késztetett erre?
Ha hazudni akarnék, kézenfekvő magyarázat lenne erre a következő; hol az életem?
Ellenben nem emiatt tört rám a kényszer. Eszembe jutottak dolgok egy bizonyos életnek az estélyéről, tavaly szeptemberben...

"Meleg, nyári este volt, és Cara-val sétálni indultam. Tisztában voltam vele, hogy veszélyes, hiszen vannak olyan emberek odakint, akik alig várják, hogy eltegyenek láb alól.
Viszont az alkohol hatására egyáltalán nem foglalkoztunk semmilyen efféle gondolattal, és elindultunk az utcán. Hogy miért jutott eszünkbe pont sétálgatni részegen?
A következő ok miatt: Anya és Apa sosem engedtek minket sétálni, mondván, hogy bajunk eshet. Meg volt tiltva, és józanul eszünk ágában sem volt megszegni ezt, hiszen élni akartunk... És éltünk is. Túlságosan is. Ez lett a vesztünk.
Egy boros üveget tartottam a kezemben, ahogy Cara is, és egymást kellett támasztanunk, bár még így is dülöngéltünk. Elkezdtem énekelni, hiszen ez volt a kedvenc elfoglaltságom, meg amúgy is. Cara besegített nekem, bár mindketten megakadtunk egyszer-egyszer. Aztán szembe jött velünk pár ember, nem voltak éppen fiatalok, és egyenesen felénk tartottak.
Minden gyorsan történt; mikor odaértek hozzánk, megütötték Cara-t. Erősek voltak, és Cara menten össze esett, ahogy hasba ütötte az egyik. Aztán mikor már eszméletlen volt, a másik felém vette az utat, de a sikoltozásomra előjövő emberek végett nem ért el.
Azt az estét sosem felejtem el, hiszen aznap Cara Maria Emerson meghalt, méghozzá csúnya halállal.
Mindenki azt hitte, hogy összeroppantam, hiszen ki sem mozdultam a szobámból. Jogos- gondoltam-, de nem igaz. Én csak tervet szövök.
Akkoriban mindössze egyetlen egy beavatottam volt, egy Sara nevű, hűséges lány, aki kémkedett nekem ezek után a férfiak után.
Pár hónappal később, éjjel fél kettőkor kiszöktem, az ablakomon át, egy hatalmas késsel karöltve, és a megadott cím felé vettem az irányt.

Nem sokkal később két holttest feküdt abban a lakásban, és mindkettőt több késszúrással öltem meg. A vér, ami a bútorokhoz, és a kezemhez ragadt, folydogált a padlón. A sötét szobát mindössze egy éjjeli lámpa világította meg.
Én pedig nyugodt voltam. Lelki-furdalás semmi jelét nem vette nálam észre senki, hiszen ez bosszú volt..."

Talán valóban őrült voltam... Lehet, hogy igaza van mindenkinek. Én viszont tényleg nem bánok semmit, és igenis szép emlék  az az őrült éjszaka, amikor két bűnös ember életét vettem.
Persze mindez a letöltött büntetésük után történt.

És hogy minek volt köszönhető az előbbi képzelődésem? Van ilyen. Már megesett.
Aztán felálltam az ágyról- merthogy ez ilyen automata. Csak akkor vagyok megkötözve, ha van bent valaki nálam.
Szóval felálltam, és benyúltam az ágy alá.
Pár nappal ezelőtt valamilyen idióta őrült  nem zárta be az ajtómat, és én kiszöktem. Magamhoz vettem egy doboz nyugtatót, papírt és tollat, majd vissza mentem a cellámba és ott maradtam.
Nem bántam meg, hogy nem vetettem azonnal véget az életemnek. Végül is akkor nem láttam volna ezt a tökéletes álomképet.
Letettem a szekrényre a levelet, amit írtam. Nem volt benne más, csak pár mondat:

"Anya, Apa, szeretlek titeket, és ez így is marad, de most csatlakozom Cara-hoz.
A két mocsokról annyit... hogy megérdemelték, amit velük tettem. Nekik nem lehetett ez rosszabb, mint nekem elveszteni a nővéremet."

Mindössze ennyi állt a levélben.
Aztán egyenként kibontogattam a nyugtatókat, és magamhoz vettem azt a pohár vizet, amit az a nővér hagyott itt.
Bekaptam a gyógyszereket, és lenyeltem őket egy pohár vízzel, majd lefeküdtem az ágyra.
Miközben vártam a hatást, nem gondoltam semmire. Végül mikor éreztem, hogy nehéz ébren maradni, elmosolyodtam, és átadtam magam a reményt hozó sötétségnek.


Na gyerekek. Itt lenne az utolsó fejezet, remélem tetszik. Ha kérhetek komikat...

Magyarázat: Becca az egész történetet csak képzelte, valójában nem történt meg.  A története valójában úgy szól, ahogy leírtam itt. Még annyit, hogy az apjuk egy politikus, ezért akarták sokan a lányok halálát is.
Végül Becca végez önmagával is.

Szeretünk titeket, kérünk komikat.
Üdv: Florence és Ashley.

4 megjegyzés:

Azmira G. Reynolds írta...

sziasztok
huh, hát nem ilyen véget képzeltem a történetnek, de így is szuper XD
kár, hogy vége :( én még olvasnám
puszy

Candy D. írta...

Sziasztok.

Uhh... basszus kulcs. Ti aztán nem bíztátok a véletlenre a végét.
Teljesen lesokkolodtam egy pár percre... s kérdem magamtól... hogy most mi a p***a volt ez? De eztán, mikor kissé lenyugodtam... s újra olvastam a fejit. Valójában, tetszett sőt mi több az utolsó részét imádtam a legjobban. Hogy miért is? Azért, mert annak ellenére hogy kiderült, ez csak egy álom volt. Tökre valóságosnak tűnt.
Bevallom megszerettem ezt a törit. S hazudnék, ha azt mondanám, nem volt a kedvencem ez a töri. Mert az volt, és még most is az.

Gratulálok, nektek csajszik amiért ilyen remek és izgis törit kreáltatok nekünk.
Kár hogy vége lett. De ez méltó befejezés volt, legalábbis az én részemről, biztosan.

Köszönöm, hogy itt lehettem s hogy olvashattam ezt a törit.

Puszi
Dóry

Florence Ploody írta...

Gréta Masen: Hát, gondolom. :) Onnan jutott eszünkbe, hogy a cím Illúzió. Az elején persze nem ezt terveztük xD

Dóry: Én nagyon szeretlek téged :) Olyan aranyos, mindig írsz egy kedves kommentárt, vagy éppen vigasztalót. Köszönjük neked.
Puszi, Florence* és Ashley

Vivien Faith Shepheard írta...

sziasztok imádom*-**-*