Illúzió- 4. fejezet

Becca

Amikor Cara elment fürdeni, elővettem a telefonom- egy Xperia-, és felmentem Facebook-ra. Imádom az androidos telefonokat!
Rá kerestem Emmett Cullen-re és kijött!
Rámentem a fényképeire és meglepetésemre mindössze egyetlen egy képet találtam róla. De nem számít, itt is ugyan olyan helyes volt.
- Jézusom, Rebecca Ann Emerson, mi ütött beléd? Ő is pasiból van!- dorgáltam magam. És rájöttem, hogy ezt hangosan tettem. Na nem baj, ha már megőrültünk, akár jól is érezhetjük magunkat, nem?
Tovább nézegettem a képet és még mindig úgy éreztem, lehetetlen, hogy ilyen jó képű pasi is létezzen a világon! Persze a Jasper nevűnek is helyes kis pofija van, de Emmett sokkal gyönyörűbb. Emmett... Milyen régi módi név!
Nem, baj tetszik. Ugyan olyan szép és helyes, mint a gazdája.
Meghallottam Cara kuncogását, így rögtön zsebre dugtam a másik szerelmemet- a telefonomat. Ez a két elektronikai kütyü jelenti nekem a szerelmet.
- Azt hittem, bele fulladtál, már készültem betörni az ajtódat!- vigyorogtam, majd megcsikiztem.
- Oh... Végül is már 2 órája bent lennék meghalva, Te meg csak itt üldögélnél és várnál, hogy mikor jövök le?- kérdezte morgósan, miközben bemászott az egyik fotelba.
- Nem, dehogy is! Csak nem akartalak zavarni, hadd álmodozz csak Jasperről- vihogtam.
- Én nem, róla biztos nem!- tiltakozott- De Te biztosan Emmett-re gondoltál, mert amikor jöttem le a lépcsőn, fülig ért a szád! Már rég láttalak ilyennek!- mondtam, mire megöleltem és megpusziltam. Ez félig figyelem elterelés is volt. Nem kell tudnia róla.
- Tudom és sajnálom, de köszönöm, hogy nem erőltettél semmit- mosolyogtam, majd betettem egy filmet. Nem volt túl jó, valami akció film, de ha jó lett volna se érdekelt volna. Úgy gondoltam, ha úgy se találkozunk többet Emmett-el, akkor szabad álmodozni.
Hamar elmentem fürdeni, majd elkiáltottam, hogy jó éjt Cara, majd bementem lefeküdni. A szobámban csakis fehér dolgok voltak. Nem tudom, de valahogy szeretem, ha a tárgyaim fehérek. És persze a kerek ágyról sem mondok le.
Bebújtam a fehér takaróm alá, a fehér ágyamba- xD- és összegömbölyödve fantáziálni kezdtem. Természetesen Emmett-ről, ki másról?
Nem tudtam elaludni, valahogy éreztem, hogy valaki jönni fog. De nem jött senki- azt hiszem.

Másnap reggel, amikor felkeltem, valami oknál fogva boldog voltam. És ez most szívből jött. Legszívesebben kiugrottam volna a bőrömből. Pedig már csak egy hét és kezdődik az iskola- az iskola! Oda is be kell iratkoznunk!
- Cara! Cara, ébredj!- kiáltottam el magam. Két okból: sétálni szeretnék, persze egyedül, de amíg eljutok az ajtóig, biztosan eltévedek. Másrészt, mert szólnom kell neki az iskoláról.
Mint a tornádó rontottam be a szobájába, mit se törődve vele, és kihúztam a függönyt, hogy fény legyen.
- Mi van már?!- morgott bele a párnába. Elnevettem magam.
- Én most elmegyek. Le kéne kísérni, mielőtt eltévedek ebben a házban- fintorodtam el- És ma elmehetnél beíratni minket az iskolába.
- Mi az hogy eltévedsz? Elindulsz le a lépcsőn és jobbra van a konyha, balra meg a nappali, s te a nappali felé mész. Aztán ha onnan kiértél, akkor elmész jobbra, aztán balra és ott vagy az előszobában- motyogta.
- Tudod, hogy rossz a rövid távú memóriám!- mondtam mérgesen, de inkább távoztam a szobából.
A saját gardróbomba mentem be és előszedtem egy koptatott cső farmert és egy lila tunikát. Egy lila-fehér szív-mintás pulóvert és egy fekete mellényt vettem fel. Hozzá egy lila edzőcipőt. Lementem és próbáltam vissza emlékezni mit mondott Cara.
Negyed óra tévelygés után megtaláltam a kijáratot. Ezért nem lesz nagy házam. Borzasztóan tudok tájékozódni. Végül mikor kiértem, már reggel kilenc óra volt. Beültem a Mercedesembe és elhajtottam a plázák felé. Út közben viszont, amíg mentem, figyeltem a természetet és a házakat. Az út szélén egyszer csak egy házi macska tűnt fel, aki szörnyű állapotban volt. Talán elütötték.
Rögtön kiugrottam a kocsiból és oda mentem hozzá. Még élt, nyitogatta a szemét, de már éreztem, hogy közel áll a halálhoz.
Hálát adtam az istennek, hogy kosarat is hoztam magammal, ugyanis vásárolni is indultam. Óvatosan beletettem és azonnal indultam az állat orvoshoz. Indultam volna, ha tudom merre kell menni. Úgy döntöttem, becsengetek egy házba.
Meg is tettem és egy kedves, idős hölgy lépett ki.
- Jó napot! Meg szeretném kérdezni, hogy nem tudja véletlenül, merre van az állatorvos? A cicámról van szó- tettem hozzá. Gyorsan elregélte, hogy merre kell menni, s még mesélt volna, de szépen megköszöntem és elsiettem. Szerencsére most nem hagyott cserben a memóriám, így gyorsan oda találtam.

Szegény cicát meg kellett műteni. Egy haj szálon múlott az élete. Nem is értem miért, de nagyon aggódtam érte. Úgy döntöttem, felhívom Cara-t.
- Szia Cara!- köszöntem nem túl lelkesen.
- Szia húgicám. Meg mondanád, hol vagy?- kérdezte.
- Állat orvosnál- mondtam szomorúan.
- Jól hallottam? Mit keresel te ott? Tudomásom szerint nekünk nincs semmilyen állatunk- meglepődött.
- Találtam egy macskát. Elütötték. Én meg tudod milyen vagyok... Rögtön behoztam ide.
- Oda menjek hozzád?- kérdezte kedvesen.
- Megtennéd?- meghatódtam a kedvességétől.
- Érted? Bármit!- hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Rendben. Beírattál már?- kérdeztem.
- Nem húgi, mert nem hagytad itthon az irataidat. De haza felé majd beíratlak. Rendben?
- Rendben. Gyere- azzal letettem.
Fél óra múlva valóban megérkezett Cara.
- És most mit tervezel Rebecca Ann?- állt meg előttem csípőre tett kézzel.
- Haza viszem, Cara Maria!- jelentettem ki- Amúgy is hófehér, pontosan nekem való.
- Csak figyelmeztetlek Becca, hogy nem vállalok felelősséget a macska iránt!- jelentette ki.
- Nem is kértem tőled ilyet!- vágtam vissza.
- Rendben- ült le mellém.

Egy óra múlva vége lett a műtétnek. Sikeres volt, ha minden jól megy, négy nap múlva haza engedik.
Bementünk az iskolába, szerencsére ott voltak. Nem igazán foglalkoztatott, hogy mit csinálnak. Cara kimentett, mondta, hogy most műtötték a macskámat. Erre a hölgy kedvesen elmosolyodott. Én is megeresztettem egy kedves képet, majd vissza mélyedtem a gondolataim közé. Mégis csak felkeresem a plázát! Kell egy kisállat bolt...
Cara-val nem sokára végeztem, de Ő haza indult én pedig vissza felé a városba.
Könnyen megtaláltam, hiszen egy kétemeletes hatalmas épület volt. Bent sem volt nehéz felkutatni a boltot, mert rögtön a második bolt volt az. 
Bent vettem mindent, amire csak szüksége lehet. Izgatott voltam. Még soha nem volt állatom. Fél órán belül végeztem és mehettem haza. Annyi zacskóm volt, mintha épp vásároltam volna. Elejtettem az egyik zacskómat.
- Rohadj meg!- morogtam. Hirtelen egy hófehér kéz nyúlt le és vette fel. Felnézve Emmett állt előttem.
- Öhm... köszönöm!- hálálkodtam.
- Nincs mit!- mosolygott meggyőzően, amitől majd' elájultam.
- És mit keresel egy plázában?- kérdeztem.
- A húgom és az anyám elrángatott...- fanyarodott el, amitől elvigyorodtam.
- Férfiak!- csóváltam a fejem.
- Áh, nem olyan  vészesek, mint...- itt egy kicsit megvonaglott az arca, de folytatta- Egy szóval csak azért vagyunk itt, mert új ruhák kellenek. Minden két hétben el kell jönni.
- Értem- már nem csak a macskám foglalkoztatott, hanem az is, hogy ki szeretett annyira vásárolni, akit ennyire szeretett Emmett? Egy kicsit féltékeny lettem. De miért? Erre nincs okom!
- És te?- zökkentett vissza a valóságba.
- Tudod ma találtam egy cicát akit elütöttek. És megsajnáltam. Az állatorvostól jövök. Úgy döntöttem, befogadom. Úgyis hófehér, ami a ez egyik kedvenc színem. Otthon is szinte mindenem fehér- na tessék, itt beszélek össze-vissza.
- Ezek szerint nagyon jó szíved van!- mosolygott. Látszott, hogy ez imponál neki.
- Igen. De most mennem kell, mert otthon már vár Cara, remélem valami ebéddel, mert farkas éhes vagyok!- forgattam meg a szemeim, majd elindultam a kocsim felé. Emmett tartotta a tempót.
- Akkor viszlát!- mosolyogtam rá.
- Viszlát!- mondta fátyolos hangon. Beültem a kocsimba és haza mentem. Féltékeny voltam. Szörnyen féltékeny és ideges...

Becca cicája<3