Illúzió- 2. fejezet

Becca

Miután sikeresen megreggeliztünk, elpakoltam. Jobban éreztem magam, hogy már nem vagyunk New York-ban. Sokkal jobban.
- Mára szabad napot vettem ki, úgyhogy elmehetünk valahová!- jelentette be Ben.
- Oké...- mondtam szórakozottan.
- Hova menjünk?- kérdezte Cara.
- A közelben van egy vidám park. Mit szólnátok, ha elmennénk? Egy gyors kocsival mindössze egy órányira van innen.
- Rendben, de csak ha Én vezethetek!- jelentettem ki és elmosolyodtam. Régen volt ilyen gesztusom, csak úgy magamtól. Pedig az előtt sokszor nevettem a semmin, vagy éppen saját magamon. De azóta a tragikus este óta nem mosolyogtam szívből- mostanáig.
- Oké...- egyezett bele sóhajtva Ben.
- Köszi!- ujjongtam, majd fölmentem a szobámba. Felöltöztem egy sima csőszárú nadrágba és egy fehér pólóba, amin az I love you felirat volt kis kövekkel kirakva. Felhúztam egy fehér-lila teniszcipőt, a táskámat magamhoz vettem és indultam le a lépcsőn. Komolyan nem értem, hogy fogok kiigazodni ezen a villán. Eddig csak az egyik részére merészkedtem. Félek hogy eltévedek.
- Készen vagyok!- mondtam a nappaliban üldögélő Ben-nek, akin egy sima farmer és egy fekete ing volt. Benjamin nem az a tipikus kigyúrt fazon volt, de azért volt rajta annyi izom, hogy jól álljon neki az az ing.
Egy perccel később lejött Cara is, teljes harci díszben. Egy lila félvállas felső volt rajta, virág mintázattal az elején. És egy sima fekete csőnaci és természetesen egy fekete topánka. Ő nem szereti az edzőcipőt, mindig valami magassarkú vagy- ha minden kötél szakad- topánka volt rajta. Én inkább a kettő között vagyok, attól függ, milyen a hangulatom. Az elmúlt pár hónapban inkább az edzőcipőt részesítettem előnyben. Kényelmesebb viselet.
- Nos, indulhatunk?- kérdezte Benjamin.
- Igen!- kiáltottuk egyszerre és elindultam a kocsim felé. Egy fehér Mercedes. Az Én kis szerelmem.
Bepattantam a vezető ülésre, Cara pedig mellém- Ben pedig, mint egy vértanú, úgy ment a hátsóüléshez. Felkuncogtam, majd beindítottam a kocsit, ami dorombolva életre kelt.

Ben irányított, hogy merre menjek.
Amikor végre megérkeztünk, már izgultam. Régen voltam vidám parkban, nagyon régen- évekkel ez előtt.

Végre bejutottunk!- legszívesebben ugráltam volna örömömben. Bár még mindig féltem a külvilágtól, sokat enyhített, hogy már nem kell a gazember közelében töltenem az időmet. Nem mintha eddig anniyra a közelében lettem volna, de ki tudja, hogy hol ólálkodik?

Reggel tíz órakor mentünk be és egészen délután ötig ott voltunk. Akkorra már mindenki kellő képpen elfáradt, így elindulhattunk haza.
- Becca, légyszíves, hadd vezessek én!- könyörgött Cara.
- Nem, a kocsim kulcsát senkinek nem adom a kezébe!- jelentette ki.
- Miért? Nem töröm össze!- nézett rám meglepődötten.
- Ettől nem is féltem, de a Te Porsche-d egészen másképp működik, mint az én gyönyörű Mercedes-em!- simítottam végig a kocsimat.
Beültem az ülésre és indítottam. Cara idegesen toporgott az ajtó előtt. Lehúztam az ablakot.
- Szállj be, mert itt hagylak!- viccelődtem. Ben már nem jön haza velünk, megy is vissza. Duzzogva beszállt az autóba és elindultunk.
Az út felénél játhattunk, egy erdős részen, több kilométerre sehol senki, csakis erdő. Egyszer csak lerobbantunk. Majd szét pukkantam, olyan dühös voltam.
- A büdös francba! Rohadjon meg! Ezt nem hiszem el! Ilyen nincs!- dühöngtem, miközben kiszálltam és szemügyre vettem a kocsimat. Amikor elindultunk még nem tűnt fel, hogy a bal első kerekem le van eresztve.
- Az isten áldja meg az oktatókat, hogy megtanított minket hogyan kell kereket cserélni!- mondtam, miközben előszedtem a szükséges dolgokat.
Két alak lépett ki a fák közül, mindketten feltűnően jól néztek ki. Az egyikből sütött az erő, látszott rajta, hogy izmos- de mennyire! A másik inkább az inkább inasabb fajta volt. Eszembe jutott az az éjszaka és rögtön megrettentem tőlük.
- Valami baj történt az autóval, szép hölgyek?- kérdezte mély, dörmögő hangján az izmosabbik. Kifejezetten vonzónak találtam őket.
- Leeresztett a bal első kerék!- mondtam bánatosan.
- Szabad tudnom a nevüket?- kérdezte most a szőke.
- Cara Maria Emerson vagyok, Ő pedig a húgom, Rebecca Ann Emerson- sietett a válasszal Cara. Közben az izmosabb fiú elkezdte cserélni a kereket.
- Az Én nevem Emmett Cullen, Ő pedig a fivérem, Jasper Hale. És mi járatban vagytok erre felé?- kérdezte Emmett.
- Seattle-ben élünk. Vagyis az édesapámnak van ott egy hatalmas háza és mivel Rebecca anyjáékkal nem volt éppen fényes a kapcsolatunk, ezért...- Cara elragadtatottan figyelte a Jasper nevű fiút, Jasper pedig ugyan úgy nézett vissza rá. Persze Cara zavarában lesütötte a szemeit.
Tíz perc múltán Emmett készen is lett vele, majd felegyenesedett. Egy fejjel volt magasabb nálam.
- Nagyon köszönöm, hogy segítettetek!- fogtam vele kezet, majd amilyen gyorsan csak lehetett, beültem a kocsiba...